Chapter 12 From Non-violent Resistance to Uprising by Force: The Case of Hungary 1945–1956
In: Violent ResistanceSearch for other papers by Michael Gehler in
Current site
Google Scholar
PubMed
Search for other papers by Ibolya Murber in
Current site
Google Scholar
PubMed
Purchase instant access (PDF download and unlimited online access):
Summary
The years after 1945 in Hungary were characterised by indifference and passivity towards the communist system rather than any strong expression of collectively organised and armed resistance. A review of the history of the country and its political culture shows that revolts never primarily started for internal reasons. Rebellions involving mass popular movements were always triggered from outside, as exemplified by 1848, 1918, 1919, 1956 and 1989, years in which Hungarians were not the only ones to rebel. Hence, the Hungarian tradition of opposition involved not active and armed resistance but political opposition and the passive removal of support from the rulers and the state. The rural masses, who made up more than 50% of the population, could not be mobilised for political goals. Even after 1948/49 and the imposition of new norms, nationalisation and collectivisation there was no active armed and violent resistance. Even the sporadic, minor acts of sabotage and civil disobedience did not lead to the overthrow of the Communist regime and were more the actions of people concerned with survival and their very existence. According to James C. Scott, such self-protective responses to the actions of the Communist dictatorship in the early 1950s were expressed by the rural population and workers through various forms of “everyday resistance” that were recorded in the files of the state security service under the generic term “sabotage”. The Hungarian justice system passed roughly 400,000 “administrative sentences”, while the “people’s tribunals” recorded a further 24,000 guilty verdicts prior to 1956. At all events, the Communist dictatorship gradually eliminated all possible leaders of any active resistance, forcing into exile or imprisoning all potential candidates from the opposition parties or the church. The political and economic elite of the years before 1945 had successively been replaced and disempowered. However, with the reform course that he set between 1953 and 1955, the convinced Communist Imre Nagy personified a sense of hope for broad sections of the population. With regards to social cohesion in Hungary in the late 1940s and early 1950s, society was fragmented and there was no strong sense of solidarity. Due to the ‘roll-back’ propaganda of the Eisenhower/Dulles administration in the US that was broadcast by Radio Free Europe, people in Budapest then started an uprising, which also involved the use of violence. Between 2,500 and 3,000 were killed and roughly 13,000 injured during the fighting in autumn 1956. This was a rebellion by workers and young people and around 2,600 victims were under 30. Roughly 20,000 prison sentences were passed and 230 executions carried out. The majority of the disaffected – about 200,000 people, many of whom were young workers – chose the path of passive resistance and emigrated. The belief that the Communist dictatorship could be forced to change ended with the suppression of the uprising in the autumn of 1956.
Summary in Hungarian
Magyarországon 1945 után a lakosság nem mutatott hajlandóságot a csoportos és szervezett fegyveres ellenállásra. Felmerül a kérdés, hogy miért ez a hozzáállás volt jellemző: a választ történelmi múltban és a politikai kultúrában kell keresnünk. A felkelések, forradalmak elsősorban nem belső okok eredőjeként törtek ki. A nagyobb tömegeket magával ragadó megmozdulásokat külső impulzusok váltották ki, ahogy történt ez példának okáért 1848-ban, 1918-ban, 1919-ben, 1956-ban és 1989-ben is. A magyarok akkor keltek fel, amikor ezt mások is megtették. Magyarországra nem volt jellemző az aktív és felfegyverzett ellenállás politikai kultúrája. Hagyománya inkább a politikai ellenzéknek és passzív ellenállásnak, a hatalomtól, államtól való magánszférába való visszavonulásnak volt. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak, akik 1945 után is még a lakosság több mint 50%-át tették ki, politikai célok érdekében tömegesen nem voltak mobilizálhatók. Az 1950-es évek elején a kommunista diktatúra állami kényszereivel szemben a rejtett hétköznapi ellenállásban (Scott) nyilvánult meg az emberek önvédelmi reflexe. Ez a vidéki mezőgazdasági dolgozókra és a munkásságra is egyaránt jellemző védekezési mechanizmus az állambiztonsági iratokban a “szabotázs” gyűjtőfogalom alatt érhető tetten.
1848/49 után a lakosság többsége a normaemelésekre, az államosításra és az erőszakos kollektivizálásra csupán kisebb szabotázs-akciókkal és passzív, de semmi esetre sem felfegyverzett, erőszakos ellenállással reagált. A polgári engedetlenség ilyen kisebb akciói nem voltak alkalmasak a kommunista vezetés megingatására vagy megdöntésére, ezzel a résztvevők is tisztában voltak. Ezek elsősorban a túlélésről és az egyéni egzisztencia biztosításáról szóltak. Ennek ellenére 1956 előtt a magyar igazságszolgáltatás közel 400,000 “adminisztratív ítéletet” hozott és a népbiztosok is további 24,000 személy esetében hoztak bűnösséget kimondó ítéletet.
Az 1956-os felkelés leverésével a kommunista diktatúra megváltoztathatóságába vetett hit véget ért. A felkelés hiába való volt, a külső, nyugatról várt segítség nem érkezett meg. Az amerikai Eisenhower-Dulles adminisztráció Szabad Európa Rádión keresztül sugárzott “roll back”-propagandájának nem állt érdekében egy szovjet blokkon belüli felkelésre való bújtogatás és így a katonai segítségnyújtás sem. 1956 őszén 2,500-3,000 ember halt meg, és a harcok során megközelítőleg 13,000 ember sebesült meg, közel 2,600 halálos áldozat 30 évnél fiatalabb volt. A magyar 1956 a munkások és a fiatalok felkelése volt. A felkelés leverése után 20,000 embert ítéltek szabadságvesztésre és 230 személyt végeztek ki. Az elégedetlenek többsége, több mint 200,000 ember azonban a passzív ellenállás útját választotta, elhagyta hazáját és külföldre emigrált. Közöttük is a fiatal munkások voltak túlreprezentálva. Éppen a kommunizmus állítólagos haszonélvező osztálya, a munkások hagyták el oly nagy számban a szocialista ígéret földjét. 1956 után a magyar lakosság ismét visszahúzódott a privát szférába és távol tartotta magát a politikától. A politikai kérdések iránti érdektelenség és a megváltoztathatatlanságba vetett hit rányomta a bélyegét az egész államszocialista időszak politikai (köz)gondolkodására és ez részben még ma is tetten érhető.